A mai napra az orosz irodalom nagyasszonyát választottam. A nagyszerű Ljudmila Ulickaja már életében világhírű íróvá vált, sokan olvassák és szeretik, Európában legalábbis. Magyarországon is lelkes olvasótábora van.
Ljudmila Ulickaja 1943. február 23-án, Baskíriában született, ahová édesanyját Moszkvából evakuálták. Mindkét nagyapja megjárta a sztálini lágereket, családjában emiatt is ideológiamentes, a rendszertől független nevelést kapott. Gyerekkorában sokat nyaralt a Krímben. A második világháború befejeztével Ljudmila Ulickaja visszakerült Moszkvába, ahol a Moszkvai Állami Egyetem biológia szakán végzett, majd két esztendeig a szovjet Tudományos Akadémia Általános Genetikai Intézetében dolgozott.
1970-ben szamizdat művek olvasása és terjesztése miatt Ulickaját – közeli munkatársaival együtt – eltávolították a munkahelyéről. Azóta szabadúszó. Miután elbocsátották állásából, tíz esztendőn át nem volt új munkahelye, idős édesanyját gondozta, két fiúgyereket szült és nevelt. Az írónő gyerekkora óta írt, de sokáig nem gondolta, hogy az írás lesz a hivatása. A színház iránti érdeklődése miatt később a Zsidó Zenés Kamaraszínház vezetésének irodalmi főtanácsadója volt, karcolatokat, irodalmi riportokat, gyerekeknek szóló színdarabokat írt, dramaturgként dolgozott gyerekszínházak, bábstúdiók és a rádió számára.
A nyolcvanas évek végén jelentkezett először nyilvánosan szépprózai alkotásokkal: ekkor publikálta folyóiratokban első elbeszéléseit. 1992-ben a Novij Mir című folyóirat közölte Szonyecska című kisregényét. 1993-ban francia nyelven Szegény rokonok címen jelent meg első gyűjteményes kötete, benne a Szonyecska is. 1994-ben ez utóbbi alkotásnak köszönhetően nyerte el Ulickaja Franciaországban a legjobb franciára fordított könyvnek járó tekintélyes Medici-díjat, és vált hírneves íróvá. Azóta műveit huszonöt nyelvre fordították le. Hazájában 2001-ben orosz Booker díjjal, 2007-ben az oroszországi Nagy Könyv-díjjal üntették ki, később, 2008-ban pedig Olaszországban a Grincane Cavour-díjat nyerte el.
Ulickaja Lévai Balázsnak adott interjújában így nyilatkozott a hírnévről: „nagyon nagy megpróbáltatás és kísértés az ember belső világával szemben”.
Két fia van, férjével, Andrej Krasszulin festőművésszel Moszkvában él, de ha teheti, felhasználja a németországi ösztöndíjakat, az amerikai meghívásokat, vagy barátai dácsáit, hogy az „alkotóházakban” nyugodtan tudjon dolgozni a pezsgő moszkvai élet után.
Az irodalomtörténészek a „nüanszok prózájaként” is számon tartják művészetét, különösen az emberi természet apró rezdüléseinek ábrázolását, a mindennapi élet részletes és pontos bemutatását emelik ki. Átpolitizált, megosztottságoktól terhelt világunkban üdítő egy olyan szerző műveit olvasni, aki nagyon olvasmányosan és hangsúlyosan a magánélet problémáit, a nők helyzetét helyezi előtérbe, és elítélően nyilatkozik, vagy ír a politikáról. Témáival, történeteivel az írónő elsősorban az egyes ember, a személyiség problémáit veti fel, mert az egyéni jóságot, a tisztességet tekinti a létezés alappillérének. Művei hátterében jelen van a politika és a történelem, amelyek meghatározzák hősei, gyakran drámai sorsát. Alakjait olykor a vallásba – vagy hitetlen férfihősei esetében a tudományba – vetett hit segíti abban, hogy elviseljék a sorscsapásokat. Ulickaja több alkotásában finoman jelzi, hogy az egyházellenes, ideologikus és diktatórikus szovjet korszak politikai rendszere nem tudta teljesen megsemmisíteni az emberek transzcendentális, vallásos hitét, és a hitből következő erkölcsi magatartást.
És bár írói magatartása alapvetően politikaellenes, közügyekben mégis megszólalni kényszerül, amikor felelős értelmiségiként ezt elkerülhetetlennek tartja.
Ez volt az első Ulickaja-regény, amit olvastam, mit olvastam, faltam. Innen datálható a “szerelem”…
A Médea és gyermekei című regény (1997) görög származású főhősének neve felidézi a görög mitológia egyik fontos alakját. Ugyanakkor e mű hősnője nem királylány, hanem a lesüllyedt, majd eltűnt görög kolónia egyik tagja. Saját gyermeke nem született, de világ életében másokról gondoskodott nagy szeretettel, és szinte teljes önfeladással: fiatal lány korában elhunyt szülei helyére lépve a továbbtanulás helyett kisebb testvéreit gondozta. Később idegbeteg férjének volt szüksége a támogatására, majd pedig népes rokonsága fiatalabb, gyermekeket nevelő tagjai számára biztosított nyaralási lehetőséget szerény krími falusi otthonában. Egész életében egy egészségügyi munkahelyen dolgozott beosztottként. Médea reggelenként jelentkező depressziója arra utal, hogy megviselte őt a század és a családi kötelékekből következő nehézségek sora.
A regény szerteágazó cselekményét, idő- és térszerkezetét a főbb szereplők sorsának bemutatása határozta meg. A huszadik századon átívelő történetek sorával mindenekelőtt a kisebbségi sorsok és nyelvek helyzetét ábrázolta, azt a történelmi drámát, amelynek következményeképpen az előző századelőn a Krímben élt görög, tatár, közösségeknek szinte írmagja sem maradt. Ulickaja azt is érzékelteti művében, hogy a szovjethatalom erőszakos hatalomgyakorlási formái és az antiszemitizmus fellángolásai miként vezettek Médea zsidó származású, forradalmi múltú fogorvos férje idegbajához. Képet alkothatunk arról is, hogy ez a férfi miként küszködött –főként halála előtt – a rettegéssel, és egész életében gyávaságával, amelyért csak részben volt ő a maga felelős: erkölcsi érzéke nem tette lehetővé, hogy ezerkilencszázhúsz után részt vegyen a politikai életben.
A regényben a krími nyaralások során átélt szerelmi kalandok, házasságtörések leírása is helyet kap, részben annak bemutatására és ellentétezésére, mennyire ritka jelenség volt Médea a maga hitével, házastársi hűségével, haláláig tartó gyászával, önmegtartóztató életmódjával. Médea néhány hétnyi rokonlátogatást nem számítva egész életét nyugodt krími falujában töltötte, és bár fiatal korában átélte a krími zavargásokat, tífuszos barakkokat, megdöbbenve szembesült – első vonatútja alkalmával a Sztálin halálát követő időszakban – azzal, hogy milyen sérüléseket okozott a tájban a háború, miként kényszerültek az emberek állandó népvándorlásra. A hősnőnek az is tudomására jut, hogy a Nagy Vezér temetésén történt nagyszámú haláleset valódi okainak kutatása helyett, miként próbálták sokan az antiszemitizmus Sztálin által is felhasznált ideológiájából merítve – a zsidók nyakába varrni a tragikus eseményeket.
„Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. (…) Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű.” – vallja Ljudmila Ulickaja.
FOLYT. KÖV.!
Forrás:
http://www.litera.hu/hirek/ljudmila-jevgenyevna-ulickaja
http://www.ulickaja.hu/ulickaja-eletrajz.html
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: