Karoshi, óvakodj tőle! | MyWay... MyFaith...

Minap olvastam egy 31 éves Miva Sado nevű japán nőről, aki egy hónappal a születésnapja után, krónikus keringési elégtelenség következtében meghalt. Sajnálatos. Tényleg az, noha ez bárkivel, bármikor előfordulhat. A lényeg azonban, hogy ez a nő nem véletlenül halt meg ilyen fiatalon. A japán közszolgálati tévének dolgozott, és egy hónap alatt 159 óra túlmunkát vállalt. Szinte sosem vette ki a hétvégéket, és majdnem minden este éjfélig dolgozott. És nem ő az egyetlen, aki ilyen helyzetbe kerül. Az ázsiai országban évente több százan, ezren dolgozzák magukat halálra. Japán munkakultúrája egyedi, az alkalmazottak gyakran órákkal tovább is bennmaradnak a munkahelyükön. Ez a norma. Az előző bejegyzésemben épp az ellenkezőjéről írtam. Ez egy szomorú történet. Mekkora különbség a két életszemlélet között. Hygge és karoshi. A dán és a japán életfelfogás, két teljesen más világ, ég és föld. Választhatsz!

A karoshi – mikor valaki szó szerint halálra dolgozza magát – ugyan hivatalosan nem írható be a halál okaként a halotti bizonyítványba, de azért ahhoz elég gyakori jelenség, hogy a cégek mindent megpróbáljanak elkövetni azért, hogy náluk ilyesmi ne forduljon elő. Mikor egy japán vállalat csődöt jelentett, a vezérigazgató idegösszeomlást kapott a sajtótájékoztatón, ahol be kellett jelentenie a csődöt, mert úgy érezte, hogy a cég oly módon hagyta cserben a dolgozóit, amely a japán üzleti erkölcs szerint megengedhetetlen. Egyszerűen elviselhetetlen volt számára, hogy meg fog szűnni a dolgozók stabilnak hitt munkahelye.

Minden az 1970-es években kezdődött, amikor relatíve kevés fizetést kaptak a dolgozók, így mindent ki szerettek volna hozni magukból. Majd folytatódott a 80′-as években, amikor Japán a világ második legnagyobb gazdaságával rendelkező államává nőtte ki magát. Az 90′-es évekre se változott a helyzet, mert a cégvezetők előnyben részesítették azokat, akik túlóráztak. Japánban mára a külön tartják számon a túlhajszoltság okozta halálokat, ami bekövetkezhet stroke, szívinfarktus vagy öngyilkosság formájában. Egy időben a túlhajszoltság általi halált csak a férfiakon diagnosztizálták, de napjainkban egyre több nő végez magával így a szigetországban.

És bár a jelenség évtizedek óta ismert, a kormány csak néhány éve döntött úgy, hogy komolyan veszi a problémát. Célkitűzéseik közt van, hogy 2020-ra kilencről öt százalékra csökkentik a heti 60 óránál többet dolgozók számát. Ezen felül próbálják rávenni az állampolgárokat, hogy vegyék igénybe fizetett szabadságaikat. Japánban évi húsz munkanap jár a dolgozóknak, de sokan a felével sem élnek, így próbálják mutatni elkötelezettségüket a munkaadójuk irányába.

Ugye, mekkora különbség van a dán, illetve a skandináv és a japán életszemlélet között? Szentendrén, ahol élünk, gyakran látunk fényképezőgépeket kattintgató japán turistákat. Azt olvastam valahol, hogy a kevés szabadidejükben végig kattingatják a városokat, ahol megfordulnak. Minél kevesebb idő alatt, minél több helyet próbálnak megnézni. Aztán otthon, ha van idejük, nézegetik a képeket. Az “itt és mostot” nem tudják kiélvezni. Semmi relax. Átrohannak mindenen. Sajnálattal tapasztalok hasonló szidrómákat magunkon is. Én már beleestem ebbe a hibába, és jól meg is szívtam. Egyszer majd elmesélem azt is. Javaslom, okuljatok a japánok példájából! Hogy klasszikust idézzek: “nix ugri bugri, hanem langsam spazieren”!

FOLYT. KÖV.!